NEM VAGY ITT
Aludni szeretnék. Aludni egészen addig, amíg nem írsz, nem jössz. És közben persze kezdem a főzést, a sütést, szép nyugodtan, rohanni fölösleges, egyébként is fölösleges a felhajtás, minden időben kész lesz, ha akarnám, se tudnám megakadályozni, és persze nem is akarom, így van ez rendjén, hogy megint, ki tudja, hanyadszor, kezdjem érezni a fájdalmat, kezdjem élni a hiányodat, kezdjek beléd szeretni, igazán, pedig azt hittem, megúszom, most talán igen.
Azt hiszem, ott hibázom el, hogy hiszek neked. Ez a legelső lépés, amely a szeretethez vezet. A többi már jön magától. A csókok, az ölelés, és attól fogva a vágy, amely addig kezes bárányként tűrte a zsarnokságot, most azonban gúnyolódni mer és térdre kényszerít, engem, aki biztos voltam abban, hogy ez nem történhet meg soha.
Mindegy. Megcsinálom az előételeket. Meg az édességet. Talán a lánynak is írok, aki várja, hogy lábjegyzetekkel lássam el a tanulmányt. Talán. Azt hiszem.
És közben nyomorultul érzem magam.
Pedig karácsony van, és te nem vagy itt.
