ASZTALBONTÁS
Ezentúl már mindig így marad. Nem én leszek a karjaidban, nem én maszatolom el a rúzst, nem én alszom el a mondat közepén, reggel nem nekem hozod a kávét.
Nem tudom, miért. Nem tudom, mire számítottam. Talán, hogy nem egy hét alatt bújsz vissza a házipapucsba, nem egy éjszaka kell, hogy a paplan alatt megfeledkezz a télről, amelyet itt hagytál, de nem kellett hozzá egy hét sem.
Csak ez a csend. Ez a hauzgság dübörög az agyamon. Amúgy nem fáj, nem érdekel az egész. Van mindenre megoldás. Csak még nem tudom, mi az.
És egyáltalán. Minek ide megoldás.
Nem elég felállni az asztaltól és elmenni, ahogy az egykor volt szokás?
