NEM TEHETEK MÁST
Azt hiszed, elfelejtettem, mennyire értelmetlen és üres volt az életem, és mennyire törékeny az a boldogság, ami ma, talán csak szeszélyből, elidőz velem?
Nem több ez, mint remény. Egyetlen szikra, egyetlen fellángolás. És én máris a mindenséget beragyogó égi fényt hiszem. Talán csak festett álom. De kérlek, ne vedd el tőlem az álmot!
Bár álmodni tudnál te is! Bár hinni tudnád, hogy boldogságra születtünk mind! És a legnehezebb éppen ezt elhinni.
Pedig ma ünnepségre várnak. És azt mondanád, ma nem érek rá, talán nem is engem hívnak?
Vedd fel legszebb ruhád! Szíved öltöztesd hófehérbe!
Ha a szerelmed örömöt ad, ha szívből vágynak rád, miért kételkednél?
Mert rosszalló tekintetek kísérnek az utcán? Mert akik tétováztak elfogadni a meghívást, most acsarkodva figyelik egymást és minden léptedet?
Lehet, holnap már sírni fogok, és kérlek, vigasztalj.
De mennem kell. Nem tehetek mást. Hív.
