DECEMBER HUSZONÖTÖDIKÉN BUDAPESTEN
A reggel, mint máskor, csendes. Mit kezdjek magammal? A mindenség halott. Azt hiszi, a hitem elég erős, hogy nap nélkül lássalak.
Én persze tudom, hogy ez nevetséges. Csak a szájam nagy. Meg az illúzió. Hogy erős vagyok. És ha erőnek azt nevezzük, hogy megölnek minden nap, és közben nem felejtek el reggelit adni, összekészíteni a mosást, beágyazni és úgy tenni, mintha élnék, akkor igen, erős vagyok.
Nem szoktam sírni, csak éjjel. Meg főzés közben. Magamra zárom a kiszobát, és sírok. Nagy ritkán Istent is bántom. És jó, ha ilyenkor zsibbad a karom. Mert akkor dupla erőfeszítésembe kerül, hogy megteremtsem a káprázatot.
Sok helyen olvastam, hogy a szerető mintegy helyrebillenti a megszürkülni látszó házasságot. Mint valami orvosság. És hát ez komoly dolog. Hogy gyógyíthatok. Mindössze néhány ölelés és sóhaj, anélkül, hogy elvesznék a szerelemben, anélkül, hogy szerelmet kapnék. Igaz, őszinte szerelmet.
A mi időnkben, Júdeában, az ilyet kurvának hívtuk. De én nem vagyok az. A modern világ körmönfonabb nevet talál nekem. A kedves. A kikapcsolódás. A valami. És ez itt a lényeg. A semmi. Hogy legfőképpen nem személy.
Hát ilyen értelemben köszöntelek most , Kedves Olvasóm.
És kívánok örömteli, szeretben teljes reggelt.
December huszonötödikén, Budapesten.
