ISTEN ORSZÁGÁBAN

Négyig aludtam. Lázasan, önkívületben. És most jobb. Még fáj a hátam, a fejem, a köhögés is úgy töri át a légutakat, mint izzó láva a föld járatait, széttép, darabokra szakít, de már élek. Leülök írni.

Kicsit még nehéz. Különösen, mert még minden pillanat bennem él. Az ölelés, a leghajmeresztőbb álom, amit valaha álmodtam, az álom, amely megvalósult, hogy itt vagy és szeretsz, és megbocsátod minden bűnömet.

Még szédülök. Egyrészt, mert szép vagy. Mert nincs is náladnál szebb. De nem ezért. Hanem mert valami csodálatos történik. Egy felhőn vagyok, angyalok vesznek körül, mosolyognak, és azt kérdezik, boldog vagyok-e, és úgy beszélnek velem, mint ha egy volnék közülük.

Ma reggel Éden kertjében jártam. Szabadok voltunk és gyermekek. És az éden kertjét, azt hiszem, Rousseau festette. Mert a lapulevelek akkorára nőttek, hogy elfértünk alatta vagy százan, te meg én, meg a tigrisek, akik szelídek voltak, mint a bárány, és az antilopok is, meg az oroszlánok, és a nap úgy ragyogott, olyan fényesen és tisztán, ahogyan ott, az árnyékvilágban, soha.

A mennyek országában nem félek. Itt jó társaságban vagyok. Még várni is könnyű. Pedig máskor ez megöl. Mert most a csillagok között vezet utad, most elveszett lelkek várnak, hogy megmentsd őket, aztán estére hazajössz. Én pedig aláereszkedem a mennyek alá, és várlak földi otthonunkban.

Isten országában - a Jordánon túl.