FÉLTÉKENY VAGYOK
Tudomásom szerint nem voltam féltékeny, mióta is? Talán a második válásom óta. Akkorra belém költözött ez a határtalan nyugalom, nem is nyugalom, közöny, hogy vigyék. Ha ennyit ér, ha ilyen olcsón méri a szerelmet, jobb, ha elveszítem. És nem érdekelt. Hogy kivel megy filmszemlére, kiállításra, ki az a titokzatos festő, akinek a vidéki házában tölti a karácsonyt, menjen. Legfeljebb azt nem értettem, ennyi erővel miért nem mondja ki nyíltan, hogy nem kellek neki. De nem éreztem semmit. Csak azt a jeges nyugalmat. A bizonyosságot, hogy ő is kevés.
Tény, valóban elbukott. Ó, mennyire meghatóak voltak azok a könnyed, félvállról odavetett mondatok! "Tudod, édesem, ez most fontos. Ebből élek. Ha nem megyek, ki tudja, kapok-e máskor megbízást. Azt hiszed, én élvezem?"
Aztán annyira nem élvezte, hogy csak egy fél perces telefonra volt ideje a három nap alatt.
Mit tehettem? Vártam. Meddig hazudhat önmagának, lesz-e ereje, hogy elém álljon, és hogyan mondja meg. Mert ehhez az egyhez ragaszkodtam. Hogy ne én legyek, aki helyette zárom le ezt a különös, kétélű helyzetet.
És akkor hirtelen, több mint tíz év után, azon kapom magam, hogy féltékeny vagyok.
Úgy viselkedem, mint Xantippé, amikor Szókratész elfelejtett hazamenni, s amikor mégis hazament, ledőlt az ágyra aludni, mint valami zsák. Legszívesebben perelnék, kárálnék, szitkozódnék, elmondanám mindennek az amúgy bűbájos vetélytársat, legszívesebben neki esnék, és sírva kérném számon, hogy tehetted, hogy mehettél azzal a másikkal és hagytál itt engem örökre, arra az egyetlen éjszakára, és egyáltalán, minek levelezel nővel, miért nem tudsz kizárólag férfiaknak írni, hiszen, én csak tudom, mi nők még arra is kivetjük a hálónkat, aki érdekes, hát még az olyanra, mint te, aki szép és okos, és hihetetlen, mennyi erő sugárzik belőled.
Hát így érzek mostanában. Félek is magamtól nagyon. Mert ez nem az én stílusom. Meg közönséges is. Meg visszatetsző.
És a végén még az is kiderül, hogy fontos vagy nekem.
