NEM VAGYUNK MAGÁNYOSAK
Tegnap elfelejtettem a magányomat.
Éltem. Oly sok év után a szárnyaim erősek voltak. A napba szálltam, és, de hiszen ez csoda, megérintettem a sugarait mielőtt a viasz, amivel a szerkezetet megerősítettem, megolvadt volna.
Perceken át égtem a lángokban, mielőtt zuhanni kezdtem. És nem volt semmi, ami megállíthatott volna. Nem volt erő, amely félelmet ébresztett volna bennem.
Én és a Nap! El tudod képzelni, micsoda káprázatos diadal? Micsoda tűz! Micsoda fény! Micsoda pusztító és éltető erő! Mindez én voltam, ha egyetlen percre is.
Azóta magam vagyok. Rettentő magam.
Itt nincsenek sugarak. Itt soha nem látom a fényt. Börtön ez. A lélek börtöne. És olyan kába vagyok, annyira fáj, sajog mindenem, hogy nem én vagyok az, aki csak fekszem, nézem a fájdalom ébredő, sötét csillagait, amint feketén világítanak az elmében, lyukakat vágnak az emlékekbe, a képzeletet elsorvasztják, közönyük betölti a végtelen szakadékot.
Nincsenek álmaim. Nincs semmi, amire vágynék. A legkevésbé, hogy tudjam, hol vagyok.
Mert ez csak a kezdet. Hiszen még annyi erőm sincs, hogy fájdalmat érezzek. Azt is csak belátom. De tudom, a kábulat elmúlik, és jön majd a pokol, amikor kevés leszek, hogy elbírjam ezt a végtelent.
És nem jön majd ki hang a torkomon. Sem ájult, sem eleven nem leszek. Csak görcs. Rettegés. Ez marad, amikor a habok eltakarnak.
És hiába szólok majd hozzád. Csak az történik, aminek történnie kell.
Azt kérded, van-e ember vagy állat, démon vagy kísértet, akihez szólhatok majd? Akihez odabújok, hogy begyógyítsa a halált?
Hát persze. Mindenki. Vagy senki. Olyan mindegy. Elengedte a kezem. Megvárta, amíg már egybeolvadok a fénnyel, és elengedett.
Hogy milyen a zuhanás? Hát ilyen. Nem emlékszel semmire. Nincsenek arcok, nevek, nincs fény és nincs sötét. Még tudat sincs. Az is csak később tér vissza.
Dehogy vagyunk magányosak. Nem, nem vagyunk. A nem-létező nem tud beszélni.
