HEGYI BESZÉD EGY NYÁRI SZERELEMRŐL
Néhány ügyes-bajos dolgot elintéztem, sütött a nap, az emberek mosolyogtak, szóltak hozzám, segítettek, ha tudtak, és együttéreztek, ha nem, és átjárt a boldogság - élek!
Különös volt. Mindazok után, hogy tegnap többször is elfogott a kétség, vajon helyesen tettem-e, hogy annyira határozottan nekiszegeztem a kérdést (miből akarunk megélni, hol, hogyan, hogyan akarunk gondoskodni az anyjáról, a gyerekekről, mi az, amit a közös együttélés során ő vállal és mi az, amit én, stb.), amelyre azt, a magyarázatnak is gyönge mentséget kaptam, hogy visszaadja nekem a státuszt, hogy feleség legyek (a fenébe is, már megint feleség, élettárs, szerető, nincs ebben semmi új, én társat akarok, jóban, rosszban, aki nem pusztán „Szívére veszi gondunk, terhünk, Vállára venni nem bolond.”), egyszóval tegnap még ott tartottam, hogy Istenem, én most egyedül vagyok, engem már megint nem szeretnek, és ha látszólag én engedtem, hogy elmenjen, mondhatnám azt is, hogy kitessékeltem az életemből, a tényleges helyzet az, hogy nem vállalt, nem akart velem közös életet, pedig szerettem, szeretni véltem, ma pedig ragyog az ég, és én boldog vagyok, hogy nem vettem a nyakamba a hosszú évek nyűgét és hazugságait, hogy amikor először jutott eszembe, talán nem is tesz semmit értünk, megosztottam a félelmemet, és igaz, nem volt örömteli a tisztánlátás, de jobb, mint ha újabb önámításba estem volna, amiből aligha lett volna kiút.
Élek. Elhatároztam, hogy minden nap sétálok. Eddig Őt kértem, de nem jött. Rossz kedve volt, nem volt hangulata olvasni, tanulni, írni, nem akart játszani, filmet nézni, főzni, egyre csak nézett, valahova a semmibe, majd elmondta, mennyire gyűlöli azokat, akik szeretik ezt az életet.
Fellélegeztem. Mert tegyük fel, szeret. Bár akkor értelmet adtam volna a percnek, hogy beszéljen hozzám, erdőt, mezőt bejárjon velem, akarjon létezni, szeretni, élni, márpedig ez mind elfogyott. De tegyük fel mégis, Ő szeret és én vagyok kevély.
Bárhogyan történt - egymáshoz nem illünk. Nem jó nekünk.
És az is eszembe jutott, hány emberrel tudok veszekedni úgy, hogy utána táncra perdülünk, és egyikünkben sincs rossz érzés, legfeljebb lehülyéz, elmondja, mekkora marhák vagyunk, de nem görgeti maga után a fájdalmat, a sértett férfiúi önbizalmat.
Hát ilyen társra vágyom. Mert alapélményem, hogy imádok élni, szeretek nyíltan, olykor elhamarkodottan felcsattanni, veszekszem, házsártos vagyok, és gyűlölöm az elhallgatást, a mis-másolást, a szégyenlős kíméletet, de ha kidühöngtem magam, nincs bennem semmi harag.
Az egyetlen, ami hosszú ideig próbára tette a béketűrésemet, a hallgatás. Most először mondtam: "Ha hallgatni akar, ám legyen. Nem vagyok én satu, hogy kipréseljek belőle bármit. Ha mondani akar valamit, szól."
Csak az szól, akinek van mit mondania. A többi csak hadonászik, artikulálatlan motyogással mellébeszél, vagy néma, mint a legtöbb, akivel nem lehet közös az út.
Nem vagyok megváltó. Csak annak tudom boldoggá varázsolni az életét, aki maga is álmodik róla.
És még valami.
Piszok nyughatatlan természetem van. Örök szellemi lázban égek, a kíváncsiság, hogy meghalok, ha nem olvashatok és írhatok, hogy gyűlölöm a semmittevést, így nőttem fel, meg aztán a három gyereket sem lehetett másképp felnevelni, és persze igaz, apáméknál megszoktam, hogy sosem a családot vagy másokat tárgyaltunk ki, sosem a világot szidtuk, hanem BESZÉLGETTÜNK, a mindenségről, a bolygókról, a számelméletről, az emberi hiszékenységről, még tapétázás közben is arról mesélt, ki volt Milarepa, vagy Fridolin, a pimasz borz - hát ilyen társat szeretnék.
Másképp a szerelmet halálra unom.
Kicsit kegyetlen, de legalább igaz.
