ANNYIRA CSÚNYA
Annyira csúnya volt. Ahogy a ráncos kéz végigsimított a petyhüdt emlékeken, ahogyan elvesztem abban a hitetlen pillanatban, hogy élsz, hogy szeretlek.
Persze láttam én már sokkal csúnyábbat is. Amikor kislány voltam. Amikor apám a levegőbe emelkedett, mert Isten volt Ő, hatalmas, dühöngő Isten, vagy amikor anyám megfeszült, mert erre ugyan nem emlékezem, de tudom, minden csupa vér volt, és belek, és moslék, mint akkor, amikor meghalt, bár akkor sem voltam ott, de tudom - tudom.
Mint ahogyan tudom, elmegyünk innen. Két testvér, két bolond, két tévedése ennek a mulatságnak.
És tudod mit? Merülj el velem. Az emlékezetben, a semmiben. És amikor kiállunk majd az erkélyre, hogy egymásba ölelkezve a betonra nézzünk, mondd te is, hogy szép vagyok.
Mert lehunyt szemekkel, beléd kapaszkodva, én is ezt mondom majd neked. Hogy szép vagy. A legszebb, amit adhatsz nekem!
