ELKÖSZÖNNI SZÉPEN, AHOGY A JÓEMBEREK
Félek leírni, de amennyi gyűlölet, keserűség volt benned az elmúlt hónapokban, nem volt már kedves nekem.
Tudod, a másik ember tükör. Énünket látjuk visszaverődni a tekintetben, a mosolyban, abban, ahogyan a szakadék mélyére száll, vagy éppen elfoglalja a helyét az asztalfőn.
Valahányszor találkozunk, úgy érezzük, a mennyekben járunk. Ha három órát alhatunk, nem számít. Ha a munkahelyen összeroppanunk a kimerültségtől, a tudat, hogy szeretjük egymást, elűzi a fáradtságot.
Aztán észrevettem, hogy nincs több csillogás. Gyakran nevetsz, kegyetlen, gúnyos nevetéssel, kirekesztve a pillanatból mindent és mindenkit, köztük engem is.
Hát ennyi voltam, gondoltam. Nem látsz, nem látod önmagad, félrefordulsz, másokat figyelsz, lopva, más, jobb életre vágysz.
Nem ismertem többé a mosolyt. Az arc keskenyebb lett, az ajkak lekonyultak, ha elszóltad magad: "Szeretlek!", elharaptad a szót, a szájad összepréselted, máris valami jelentéktelen anekdotába kezdtél.
Tudtam, hogy vége. Tudtam, úgy bántál velem, ahogyan minden nővel.
Mit mondjak? Nyolc hónap, és amikor elmúlt, amikor hinni kezdtem, hogy vagyok, akkor felöltötted a maszkot, amelynek a látványa rettegéssel tölt el.
Melyik az igazi én? Az, amivé a kaméleon akkor változik, ha nem kell rejtőznie? Az aligátor szemének tündöklése ne volna tükör?
Azt hiszem, köszönetet kell mondanom. Vagy tévedek?
Legalább annyit mondok, szia. Az is fölösleges.
