EMLÉKEK
Jó volna adni valamit búcsúzóul. Egy darabkát az életemből, hogy tudd, nem volt hiába. Hogy emlékezzünk rá.
Mert félek, semmim nem maradt. Csak az a néhány kacat, a névjegy, valami autószerelő, mellette kétszáz forint, ami kieshetett a zsebedből - csupa fölösleges dolog.
A dolgok láthatatlanok. Ezt mondtad. És még mást. Hogy másutt emberek élnek, itt szörnyszülöttek, másutt megbecsülik az embert, nem úgy, mint itt.
Én nem hittem, nem hihettem neked. Mert itt vagyok én, és itt vannak a kölykeim, az anyám, eltemetve, akinek a zsidósága épp csak a zsidóság szemében kérdéses, itt vagyok én, itt élek, itt is fogok megrohadni, ahogyan te mondanád.
Pedig ember vagyok. Nem kevésbé, mint a hollandus, aki reggeltől estig a vendégmunkásokat nézi, és legalább annyira, mint a tazmániai, aki a folyóparton összekulcsolt kézzel mereng, amint az emberélet múlik, mert élek, vagyok, lélegzem, sírok, még utánad is, pedig te aztán végképp nem szorulsz rá a szánalomra, te aztán soha nem kérdezed, a többi barom hogy bírja, én még téged is megsiratlak.
Akkor hogy legyen? Elintézzük egy könnyel, egy "Szép volt"-tal, egy visszahúzott kézzel?
Nincs több. De tényleg. Még azt sem mondhatom, hogy örökre szeretni foglak. De hidd el - örökre szerettelek.
