HÉLOISE ÉS ABÉLARD
A beszélgetésünk kezd elfajulni. Egyre gyöngédebb, egyre szenvedélyesebb a hang, egyre édesebb, egyre becézőbb szavak érintik a lélek magányos, elgyötört partjait.
Rendjén való ez így?
Nem, nem hiszem.
Mégis el kell mondanom neked, várom, oly türelmetlenül várom, hogy megszólíts, mintha az üdvözülést hoznád nekem.
Mert minden, amit írsz vagy kérdezel, eltereli a figyelmet önmagamról, arról az elveszett lélekről, akit álmodban meggyalázni láttál, mert ideje bemutatkoznom végre, a Kárhozott vagyok, ilyennek teremtett az Úr, nem önszántamból lettem azzá, hanem mert eltévedtem már jóval korábban, talán mielőtt még megpillanthattam volna a fényt, a színek és a hívságok varázsában, az érzékek labirintusában.
Akkor hogyan tovább?
Ha egyszer magam vagyok a pusztító erő, a teremtés előtti káosz, a semmi, a te neved pedig, a bölcsek szerint, a Gyógyító, akkor mitévők legyünk?
A bukott angyal könyörögve emeli kezét az ég felé, miközben tudja, megmentőjét kész bármely percben a mélybe rántani.
És mégis őszinte szívből fakad a fohász. Mert itt, a pokol bugyraiban mi valóban szenvedünk. Áhítozva sóvárogjuk Isten szeretetét, csak éppen a lényünk ellenáll. Nem mi. A szellem, amely a fogságában tart. A démoni erő.
Kérlek, ne hagyd, hogy hatalma alá vonjon a sötét. Társaiddal együtt űzd el a zsarnokot, akinek a kezében játékszer vagyunk, vess tisztítótűzbe vagy égess el máglyán, de ne nézd tétlenül, ahogyan bennünket gyötör.
Így fordul hozzád ezer meg ezer nyomorult, és most arra kérlek, hallgasd meg imáikat!
