A BÖLCSEK KÖVE
Beteg voltam, talán ma is beteg vagyok. Nem influenza, nem torokgyulladás, a lelkem beteg. Már régóta, több mint egy éve, és keresem a gyógyulást fűben és fában, de azt hiszem elrontottam, talán előbb magamban kéne megtalálnom, végül is nem érdekes.
Ami számít, az önirónia. Hogy félretéve bút és bajt leüljek négyszemközt önmagammal, és azt mondjam, édesem, ébresztő! Átaludtad az életed, átaludtad a Nagy Titok eljövetelét, és most átalszod az Utolsó Ítéletet.
Akkor talán észhez térek. És megrázom magam, és nem érdekel más, csak hogy Neked adjam magam, minden lélegzetvételemet, Neked, aki vagy mindenki, senki, anyám és gyermekem, hazám és Istenem, az ismeretlen ismerős, az örök vendég, az Olvasó.
