BÚCSÚ A KEDVESTŐL
Ezt a levelet tegnap írtam, mielőtt beszéltünk. Mégis fontos. Sok minden nem úgy, mint akkor, amikor rádöbbentem, már nem hallasz, nem látsz, elvesztettem egy világot, Téged, mindazt, ami nem voltam soha, de fontos.
Azt mondod, a szerelmem személytelen. Azt mondod, nem szeretlek. Azt mondod - ugyanazt, mint akkor éjjel, és most értem, mindez mit jelent.
Ó, Kedvesem! Milyen szépek a szavak! Nem téged szeretlek? Nem téged ölellek? Nem a te nevetésed varázsolja az életemet boldoggá?
Akkor nem szeretlek. Akkor ez is igaz, mint minden és semmi más.
Tudod, azt szerettem, hogy életet adsz. Hogy melletted a nap csupa fény, öröm, nélküled nincs más, csak fullasztó hőség és hideg, azt szerettem, hogy nevetek, játszom veled, melletted élek, felhőtlenül és szabadon, szeretlek érdek és akarat nélkül, törvényen kívül, istenen kívül, csak úgy - hogy szerettelek.
Talán nem is téged szerettelek. Talán ha örök szomorúságban kellett volna élnem, már nem is szeretnélek, még az is meglehet. Talán ha azt érezném, már nem szeretsz, nem látnám időről időre a szemedben azt a különös fényt, azt az odaadást, szerelmet, hanem rideg, idegen tekintettel néznél rám, mint most, amikor kételkedsz, mint a természet torz tévedésére, akkor talán nem szenvedtem volna, meghaltam volna, mert nem jó szeretni azt, aki nem szeret.
Ennyi igaz abból, ami a vád. És hogy érzem, én is csak romlott, elkényeztetett, agyongyötört játéka vagyok a szerencsének, mert megvolt mindenem, méltatlanul, és én nem becsültem, és nincs semmim, mert az egyetlen szó nem hangzott el soha, a szerelmes pillantás nem érintett soha, és mert haragudtam, mert látom, addig vagy, amíg a kedved tartja, nem vagy az enyém, és hát látod, eddig tartott a végtelen.
Mint a gyermek, ha túl sokáig álmodik, majd megkapja, túl későn, amit szeret, és már nem kell neki, már csak a hibákat látja, gúnyosan nevet: "Ez is csak olyan, mint a többi!"
Így vagyok én is. Mint a többi. Nem jobb, nem okosabb, nem szerencsétlenebb. Egyetlen ajándékom volt, hogy szerettelek.
És most egy vagyok csupán a sok közül?
Így is van. A szeretet nélkül, amellyel szerettelek, semmi vagyok. És hogy a szeretetem nem jó Neked? Istenem! Akkor hát nem én vagyok az, akit szeretsz. Hogy csak a nőt látod bennem? Veszélyes ellenfelet? Akkor hát nem értettelek. A véremben találtad meg az okot, hogy idegennek nevezz, és most száműztél, az Édenből, ahol csak addig éltem, amíg nem találtalak.
Nincs szó, hogy elmondjam, milyen, amikor a szeretett személy arra ébred, már csak a hiányt láthatod. És minden igaz. Nincs mentség, nincs kifogás. Ha az lettem, ami vagyok, nem az, amire vágysz, a Teremtő meg kell ölje a teremtményt.
Hát hogy is ne küzdene az életért, aki csak egyszer élt! És hogy is ne küzdene a szerelemért, aki csak egyszer szeret!
A vesztesek egyébként is mindig küzdenek. Amíg élet van bennük. Amíg szeretni tudnak. Amíg már nincs miért.
