Szóval ott tartottunk, hogy hazugság. Meg halál. És, hogy nem igaz semmi, semmi. És egyre vastagabb rétegben vonja be a hazugság az életünket, és már nem akarjuk tudni, vagyunk-e még, vagyunk-e egyáltalán.

Végülis minek?

Júdásnak neveztél, pedig még Júdás sem vagyok. Még elárulni sem mertelek. Mindig csak féltem, mindig csak vártam, mindig csak nem tudni, nem lenni akartam.

De maradjunk a hazugságoknál. Legyen derű a szavakban! Mit érdekel, hogy így lesz ez már mindig? Hogy félni fogunk, és várni, és nem leszünk soha?

Hazudjunk, kedves! Halljunk meg úgy, ahogyan Merkúcióhoz illő! Nevetve és gazdagon! Ahogyan az életünk is csupa fény volt, csupa szikrázó napsütés!