MI VOLNA
Először is boldog vagyok. És, ha most érne véget az életem, azt mondanám, így tökéletes.
Miközben a tudatom mást sem tesz, mint arra figyelmeztet, a vesztembe rohanok, valami hihetetlen, mennyire nem érdekel, mit mond a józan ész.
Remélek, látok, álmodom, várom a percet és hiszem a csodát – kell ennél több?
Naná! Hát persze hogy kell! A megvalósulás, a beteljesedés. A test legalábbis ezt hajtogatja.
Csak hogy ez sem tud meghatni.
Mert mi közöm nekem a testhez túl azon, hogy egyfolytában követelőzik? Ha Isten úgy akarja, még akár boldog is lehet.
A lélek azonban most boldog. Így. Anélkül, hogy látott volna. És nekem ez tetszik. Egyre izgalmasabb. És feltétlenül jobb, mint arra gondolnom, mi volna akkor, ha téged elveszítelek.
