APHRODITÉVAL DÉLUTÁN
Úgy beszélsz, ahogyan Ő szólna hozzám, ha tudná, hogy vagyok.
Erőt adsz, hitet és reményt. Mert a szeretet még nem halt meg bennem. Félek, magával ragad a szerelem, nem tudok megállni, nem tudok gondolkodni, és egyszerre vagyok boldog, a legboldogabb a földön, és elveszett, mert Istenek Világát élem, holott halandó vagyok.
Semmit nem tudok többé. Nem vagyok, csak általa. Amíg Ő akarja, hogy legyek. Már rég csak szédülök. A Napot már magam mögött hagytam. Már elhagytak mind a csillagok. Csak Ő van. Sugárzó és szép. És nem merek visszanézni. De hiszen nem is látnék semmit. Csak a végtelent.
Ez volna Atlantisz? Még nem. De ha elérek oda, vissza nem jövök, nem lesz erőm. Talán a két világ határán leszek élő halott.
De most - élek. Azt hiszem, az Olümposzról loptam a tüzet, ami eléget mindkettőnket. Gondolod, az Istenek megbocsátják vakmerőségemet?
Miért kérdezem? Hiszen tudom a választ. Az Istenek megbocsátanak. És a démonok is elpihennek olykor. Amikor csak a Szerelem szól. Az Istennő, aki rendelkezik velem.
