KURVA JÓ
Kurva jó nap ez a mai. Az öngyilkosságok száma a duplájára nő.
Tavaly ilyenkor egyedül bőgtem a fa alatt. A fiammal, akinek nem volt ereje mosolyogni, meg Julcsival, aki annyit értett az egészből, ez most nem az a karácsony, és valóban nem az volt.
Az első évünk volt, hogy egyedül, apa és férfi nélkül ünnepeltünk. És nem tudtam, mit keresek abban a világban. Csak éreztem, hogy mindent ugyanúgy kell folytatni, mintha nem történt volna semmi, mintha nem is az életünk hullott volna szét.
Az idén jobb. Ügyesek voltunk. Úgy összehoztuk, mint egy rendezvényszervező iroda. Volt főzőcske, közös zene és közös ének, közös hülyéskedés és közös könnyek, és mindenki, ha csak egyetlen délutánra is, elfelejtette a gondokat.
Még a fiam is. Meg én is. Pedig tudtuk, az idő lejár, a falak összezárulnak, és mi ugyanolyan egyedül megyünk tovább, mint előtte.
Ez aztán az összetartozás. Hogy egymás kedvéért a haláltáncot is eljárjuk. Ezt nevezem én szeretetnek. Ezt nevezem én dacnak és büszkeségnek. Hogy befoghatják a szájukat az égiek. Ezek a nyomorúságos por és hamu emberek virágokat varázsolnak a hóba, és a halott szívekből szeretetet támasztanak. Nincs isten, aki utánunk csinálná.
De vége. Elfáradtam. És tudom, azt mondod, itt vagy és szeretsz, és hidd el, hiszek neked, de hagyj nekem, kérlek. Ma este nem sokra megyek veled meg az istenekkel.
Inkább előkeresem a feledést, és nem emlékszem semmire.
Akkor talán a holnap is szebb lesz.
Mondhatni, kurva jó.
