AKKOR MÁR MINEK
Miért mindig a gyengeségemben higgyek? Miért higgyem, hogy elveszítelek? Hiszen én nem veszítelek el soha.
Ha elveszítesz, az más. De ahhoz te is kellesz.
Mert engedned kell ahhoz, hogy ne találj rá alkalmat, hogy láss.
És engedned kell, hogy ne tudj levelet küldeni, ne tudj hívni, ne tudj, még öt percre sem, elszakadni, kiszökni a templomból, hogy itt, a Lehel úton találkozzunk.
Nem, már régen nem azért, hogy szeretkezz velem. Ki a fenét érdekel, mikor lesz ebből szeretkezés.
E percben a láthatás, az elemi kommunikáció került veszélybe. Még az is, hogy írj. Az álmokról, meg arról, amiben hiszel. És ha ez megtörténhet, akkor, úgy tűnik, mindenki másnak előbb fogsz mesélni arról a másik világról, mint nekem.
Úgyhogy, kérlek, találj ki valamit. Mert ha azt mondod, január tizenötödike, reggel nyolc vagy hajnali három, akkor legyen. De ha csak keseregsz és dühöngsz és hagyod, hogy minden így maradjon, attól nem oldódik meg semmi.
Pontosabban igen. Mert előbb-utóbb csak meghalunk. És akkor már minek.
