DELÍRIUM ÉS MOSOLY
Szerintem egyszerűen csak hülye vagyok. És ez egyáltalán nem vicces. És nem is bájos. Különösen nem az én koromban.
Mert ha ugyanezt egy tizenhat éves lány csinálja, azt mondom, szegénykém, sok fájdalomban lesz még része. De ötven fölött az ember nem lehet ennyire naív.
Mert olyan vagyok, mint valami két lábon járó álomzsák.
Azt képzelem, hogy ezzel a középszerű elmével, enyhén delíriumos mosollyal és hiszékenységgel, ezzel a fonnyadó szépséggemmel, majd éppen én leszek az, akit a Férfi megszeret és örökre szívébe zár.
Hát persze! Miért is ne?
Csakhogy a Világ nem egészen így gondolja. Most éppen, amikor határozottan emberbaráti érzéseket táplál irányomban, ki sem gúnyol. Gyengéden átkarolja a vállamat, megpaskolja az arcomat, mélyen a szemembe néz, és megkérdezi: "Akarsz róla beszélni?"
És a röhely, hogy akarok!
Ahelyett, hogy felhúznám az orrom, vagy elküldenék mindenkit a fenébe, reménykedve várom a folytatást.
Mire a Világ: "Jó, akkor egyeztessünk egy időpontot." És lemondóan legyint.
Pedig én nem akarok féleszű maradni.
Én meg akarom tanulni, hogyan kell okosnak meg sikeresnek lenni, mint te vagy ő, hogyan kell magamba bolondítani azt, akibe szerelmes vagyok, aztán megtartani őt, na jó, legyen csak száz vagy háromszáz millennia, szóval ilyesmire vagyok kiváncsi.
Mióta is várok? Azt hiszem ötven éve volt a megbeszélt találkozó.
Lehet, hogy ideje hazamennem?
