SEMMIT ÉS SOKAT
Legyen ez az utolsó.
Ma egész nap csak írtam, takarítottam, írtam, megszereltem egy szekrényt, írtam, elrámoltam a kisszobát, leültem írni, mert éreztem, ennyivel tartozom, no nem a gyásznak, a gyász most elkerül, hanem mert jót tettem, visszaadtam a szabadságodat, és ez felemelő érzés, és persze önmagamnak, annak a nyolc hónapnak, amíg megpróbáltalak körbevenni a csacskaságaimmal, ugyanúgy főztem vacsorát, mint bármely polgárasszony, hát ezért írtam, a semmit és a sokat.
Aztán beesteledett. És tudtam, azon morfondírozol, vajon hiányzol-e és mennyire, és mi lesz most, és hogyan lesz tovább. Pedig hát ennyi. Nem az vagyok, akit szeretsz, nem az vagy, akire várok, és lehetsz te híres, gazdag és jó, rajtunk az nem segít.
Menj, Kedves. Találd meg Őt és önmagad. Ma én is ezt teszem. Előbb még alszom, kicsit összeszedem a gondolataimat, olvasok Heideggert meg Jungot, de nincs miért szomorkodjunk.
Egy nappal többet tudok a dolgokról. Egy nappal tisztábban látom a jövőt. Látod? Mindezt neked köszönhetem.
