HŰSÉGES SZERELMED
Bánat, magány, szomorúság, meg ez a rengeteg dolgozat.
Ők vesznek körül. Ők adnak nekem bizonyosságot, hogy létezem, és ha így van, igazán nem értem, miért hozzád visznek a gondolatok, miért az jelenti számomra a felüdülést, ha újraolvashatom a leveleidet, miért nem a sok szép fogalmazás köti le a figyelmemet, hanem a kérdés, amely a világegyetem alapjait teszi kétértelművé - vajon szeretsz-e még.
Visszamegyek, folytatom a javítást. Egyre jobbakat írnak. Egy perc és itt vagyok. Csak megnézem, hátha jött újabb üzenet.
Hát persze, hogy nem. Ami nem jelenti, hogy nem gondolsz rám. Meg azt sem, hogy nem vagyok. Mert a tiéd vagyok, te mondtad, a birtokod, a tulajdonod, vagy ahogy én mondanám, a mindened, de azért mégsem jó.
Mert nem tudok rólad. Hogy élsz-e vagy halsz, voltál-e vásárolni, beszélgettél-e már a lányoddal, elmentél-e a fiaddal, mert egy fiú számára az apa nagyon fontos, hát ezeket nem tudom.
Meg hogy írtál-e mostanában. Nem nekem. Hanem a könyvedhez, ami olyasmi lehet, mint a Mester és Margaritában. Valószínűleg örök, élő, eleven láng, amelyet a föld és a pokol tüze nem emészthet el soha, de erről sem tudok.
És arról sem, mi jár a fejedben. Túl azon, hogy este szólsz, válaszolsz a százharminchatodik bejegyzésre, én pedig addigra már nem leszek, csak kísértet, árnyék.
Hűséges szerelmed, aki sehol nem vagyok.
