ISTEN NEVE
Fáj leírnom, mennyire fáj, hogy szeretem.
És még ennél is jobban fáj, hogy neki fáj, hogy szeret.
És még az is fáj, hogy a szavak is olyan suták, tétovák, nem szokták meg, hogy arra használjam őket, amire Isten teremtette - hogy szeressek velük.
A gúny, a bántás, a kegyetlenkedés - ma már mindennapos.
De most, amikor tanúságot kellene tenniük a hitem, a szerelmem mellett, úgy állnak, félszegen, zavarodottan , mint ha életükben először öltene általuk testet az ige.
Vagy Isten neve volna az, aminek visszhangoznia kellene a kifoszotott éjszakában?
Ezzért a tipródás?
Ezért hogy szeretném az életemet, a vágyaimat, szeretetemet egyetlen szóba sűríteni, és ehelyett csak félmondatokat, közhelyeket látok?
Akárhogyan is, de mondanom kell.
Nekifutok hát még egyszer.
Egyetlenem! Édesem! Szerelmem! Kincsem! Virágom! Életem!
Nagyon hiányzol.
Fáj, hogy nem vagy velem.
