SÖTÉT HULLÁMOK
Baj van. Szerelmes vagyok az írásba.
Rosszabb, mint a drog. Semmi nem köt le. Nem érdekel a vacsora, a konyhában a mosatlan, még az iskolai értekezletek sem érdekelnek, csak hagyjanak már végre ideülni a géphez és beszélni, beszélni, mint valami logomániás bolondot.
Mert nekem már nincs sok hátra. És ez az élet olyan szép, olyan szép lehetett volna, és hadd meséljek még, amíg mesélhetek!
Egy dolog azonban még az írást is felülmúlni képes. Ha velem vagy. Ha fölém hajolsz és a szemed egészen közelről hatol a szívembe, olyankor nem emlékszem még a világ csodáira sem.
Mert te vagy az egyetlen csoda. A világ maga. És az ölelésed olyan, mint mélység és magasság, szédít és elragad, és a csókod édes, és megrészegít és elvarázsol, és nem akarok felébredni soha, csak álmodni, a szemed sugarában, elveszni a sötét hullámokban, elveszíteni minden erőmet abban az ölelésben, elveszni egészen abban a csókban.
