TITOKZATOS ÉS TÁVOLI
Olyan titokzatos, olyan távoli.
Itt ül mellettem, fogja a kezem, mesél, valamiről, amit nem hallok, nem értek. A láz megteszi a magáét. Néha megsimogatja a hajam, nincs köztünk távolság, mégis elérhetetlen.
Szemében az a kifürkészhetetlen szomorúság, a mérhetetlen fájdalom - nem értem őt.
Hogyan szerethetném? Hogyan tehetném boldoggá? Hogyan ölelhetném? Nem a testemmel, nem az ölemmel, nem a csókjaimmal, hanem a szerelmemmel, egész életemmel, lelkem ölelésével?
Mintha föld és ég ölelkezne abban az ölelésben. Mintha egymást vágyó és kizáró világok ölelkeznének abban az ölelésben.
Hallgatom, ahogyan beszél. A hangja szelíd, halk, olyan megnyugtató. Utoljára a paradicsomban hallottam.
De azóta annyi minden történt!
Szerelmek, vérnász, gyilkosságok. És nyilván őt is megviselték az évek. Hiszen olyan türelmes. Olyan jó. Mint aki tud mindent.
És szeret.
Mint aki örökre velem marad.
