MEGKEZDETT BESZÉLGETÉS
Ott hagytuk abba, hogy nem beszéltünk meg semmit.
Azt hiszem, csalódtál bennem. Azt hiszem, fényt kerestél, hogy megtaláld önmagad, és én elhagytalak.
Szegény kicsikém! Hogyan is nézhettél engem angyalnak!
Nem vagyok én semmi. Elveszett lélek voltam, megrészegült pillanat a végtelenben. Nincs nekem fényem és nem volt soha.
Ha lett volna, beragyognék eget és földet, és szórnám sugaramat boldog-boldogtalanra, válogatás és meggondolás nélkül. Hogy mindenki élete csupa, de csupa szikrázó boldogság legyen.
Nem maradna akkor semmim. És nem vágynék akkor semmire. Csak a mosolyt látnám az arcokon.
Így azonban csak imposztor vagyok. Imitátor, csaló, aki elnézem, amint a könnyek végiggördülnek a ráncokon, az örök fájdalom véste a megfakult mezőkre, és fáj nekem, hogy én vagyok az a tolvaj, aki meglopott téged, aki elvette tőled a reményt.
Mi legyen tehát?
A könyvet becsukom, még nem értem a végére. Minek olvassam. Te másutt jársz, más vizekkel táplálod a lélek mélységeit.
És e perctől fogva nem számít sem könyv, sem barátság, sem megkezdett beszélgetés. Talán csak az, hogy sajnálom.
Ami most aligha elég.
