EGY TÁL CSERESZNYE
Tegyük fel, szeretlek. Szeretlek végtelenül. Szeretlek, és a szívem hálával teli, és meg sem fordul a fejemben, hogy kisajátítsalak vagy a magaménak bírjalak.
Ellenkezőleg. Tudatosan törekszem fenntartani a távolságot, a heti két-három nap szabadidőt, hogy nélküled bújjak ágyba, nélküled vigyem a gyereket orvoshoz, és eszembe se jusson megkérni téged arra, hogy ugorjunk be vásárolni a Pluszba.
És aztán, egyszer csak, a világ a feje tetejére áll, és már nem én vagyok, aki találkozik veled, hanem a nő, aki miatt Ádám rettegésben töltött minden éjszakát, Lilith, aki maga a pokol, aki a halálba kergeti a kedvesét, mert mindenét akarja, a férfiasságát, a gyöngeségét, a megsemmisülését, a feltámadását, mindent!
Egy szörnyeteg az a némber, nem asszony. És most én vagyok az a szörnyeteg. És az sem érdekel, ha elveszítelek.
Inkább pusztuljak ezerszer nélküled, de amíg nem tudtál győzni a küzdelemben, amelyben nő és férfi örökre egyek vagyunk, addig nem győzhetek én sem, addig nem adhatom meg magam.
A körmömet reszelgetem. Előttem egy tál cseresznye, vérszínű. Holnap a fejedet kérem Heródestől. És egyáltalán. Nem hatnak meg a litániák.
