ÉDEN A KEZEDBEN
Meghalni. Nem lenni. Nem tudni, hol vagy, mi megy végbe abban a csodálatosan megművelt főben, a lélekben, amely ellenem fordult, hogy ne legyek többé, hogy visszazuhanj a megszokott homályba, ahonnan már-már kitörni látszott a fény, már-már magunk mögött hagytuk az éjszakát, már-már megszerettük egymást.
És most a csend. A szavak teljes hiánya. És félelem tölti be a semmi földjét. És vad szelek zúgnak a sötétség színén, és azt ordítják, Éden elveszett.
Nem, Szerelmem. Éden nem veszett el. Itt van, a kezedben, és nem hiszed.
Azért mégse törd össze. Ne hagyd, hogy szilánkjaira hulljon, mint káprázat, amely nem volt soha.
Engedd, hogy éljen, hogy szeressen, hogy úgy szeressen, ahogyan én szeretlek.
Ahogy a kezedben tartasz, ahogyan nem hiszel nekem.
Ahogyan mindig is szerettelek.
