MORBID
Ennyit a fejekről meg a Heródesekről.
Hogy a tálkán az a tojásszerű valami az az én fejem. Amit lenyiszáltam. Önkezűleg, hogy jobban tessék neked. A hajammal, amely már sem nem vörös, sem nem sárga, hanem fekete, mint az éjszaka, amikor kezembe adtad a vándorok bojtját és elküldtél, mondván fel is út, le is út, drága.
Én meg meresztettem a szemem a sötétben, de egy fia rohadt utat nem találtam. Így aztán mit volt mit tennem, visszakullogtam az ajtód elé, hogy ha lehet, adj nekem inkább kötelet, hogy felkössem magam, vagy valami éles, vágósabb szerszámot meg egy tányért, aranyszegélyeset, hogy elkészítsem vele a reggelit.
De persze semmit nem adtál. Hogyan is szennyeznéd be azokat a szép, törékeny ujjakat! Te csak beengedtél, hogy kedvemre garázdálkodjam, én meg kiszolgáltam magam.
Láttam mindent. Lámpást, amit ha megdörzsöltem, szerelmi gőz borította el az emlékezetet, ezüst szelencét, amelyből akkora részeg dzsinn mászott elő, hogy alig győztem visszaszuszakolni a börtönébe, meg az a bárd. Amivel Jézus fejét levágták.
Igaz, az már egy másik történet. Azt még tőled hallottam, és nem igazán figyeltem, mert szebb voltál minden Jézusoknál meg minden Isteneknél, és a fene se ér rá meséket hallgatni, amikor ott vagy, egészen közel és én megérintelek.
Szóval fogtam a bárdot és kinyírtam magam.
Szerintem tök jól mutat a tálon. Már csak savanyúság hiányzik meg némi zeller. Mert úgy ízletesebb. Meg aztán jobban is mutat a fehéren. Olyan megejtő. Olyan elbűvölően halott, holott itt-ott még zsibog. Ahol az ütőér húzódott valamikor.
