HAJNAL - HAJNAL
Hajnalodik.
Egy elrontott nap után végignézek a tükrökön, azt hiszem, elrontottam, két-három órát, valamit, aminek már nincs jelentősége, egy Nietzschét, egy Kierkegaardt, és Schopenhauer szinte teljesen lemaradt.
Becstelenség.
Mindez csak azért, mert ott ül a kölyök, valljuk be, elegem van az ingyenélőkből, aki csak bámészkodik, tenni nem tesz semmit, én meg gürcölök, megfájdul a tüdőm, a vesém, és közben egyedül vagyok, egyedül, amíg a Kedves dolgozik, éppúgy mint én, szűntelenül, talán értelmetlenül.
Nincs mit rejtegetnem.
Nélküled elveszek, a percek végtére elviselhetetlenek, már csak az számít, egyszer jössz, egyszer itt leszel megint, de már nem tudom, mikor az álom, mikor az ébrenlét, amit a nappalok hoznak rémképnek, káprázatnak mutatja önmagát, mert nem vagy, mégis látlak, bárkire nézek, az arcod, a mozdulatod, a közelséged rohanja meg az emlékeket, mert valóság már csak az, ami Te vagy.
Szép kis kavarodás.
És közben okos és idegen ez a világ. Egyre láthatatlanabb, egyre szürkébb.
Hajnalodik.
