SZÉP REGGELEK
Szépek a reggelek. Álmos villamosok és sápadt utcák, a hidegbe forduló félelem, hogy elalszom, nem ébredek fel többé soha, nem lesz, aki kifizesse a számlát, mert mi másért volnék itt, ha nem azért, hogy dolgozzam, ha már mindenki más a házban munkanélküli.
Máté hármójukat tartja el éhbérből. Én úgyszintén három embert, és ha így folytatom, hamarosan lesz egy negyedik, meg egy ötödik is, akiket épp most raknak ki az utcára, és akkor végképp nem tudom, hogy fogom ezt bírni, hogy fogom megkeresni a betevőt.
Sietni kell. Ha nem érek be hét huszonötre, a főnököm morcosan néz, mint ha neki nem volna családja, nem volna fáradt, nem akarna a szeretteivel maradni, otthon, a jó meleg ágyban, ahelyett, hogy engem próbálna beilleszteni egy gépezetbe, amelyik nem működik, csak mi teszünk úgy, mint ha nélküle nem volna élet, nem volnának virágok, szerelem, halál.
Akkor futás. Épp elkapom a villamost. Ülőhely mindig van hat óra körül. Lerogyás, ájulás, kóma a Róbert Károly körútig. Átszállás - futás megint. Valaki rám nevet. Meglök. Megkerül. Szépek a reggelek.
