DENEVÉRTÁNC
Kezdődjék hát a legsötétebb korszak. A vízöntő kora, a denevértánc, a távolságtartó ridegség, és mind, ami ezzel jár, a flört, a játék, amit a balga boldogságnak vél.
Mert valljuk be, a boldogság ezúttal mégis csak elkerül. Megbízhatsz bennem, szeretlek, várlak, hűséges vagyok még gondolatban is, az egész életemmel érted égek, érted lángolok.
Hol itt a küzdelem? Hol itt a kihívás? Hol itt a virtus?
Legyen hát akaratod szerint. Némaságra legyen a válasz szótlanság. Kierőszakolt ölelkezésre legyen a felelet kicsikart mosoly . Halálra halál. Életre halál. Életre élet. Halálra élet. Mert az élet nélküled fabatkát sem ér.
Azt hitted, sajnálni fogom, hogy megölsz? Azt hitted, könyörögni fogok, maradj még, egy napot, egy percet, hogy elbúcsúzzam, nem tőled, hanem az álomtól, hagy valóság volnál?
Ha megtenném, nem ezerszer nyilvánvaló, hogy a könyörgésem Istenhez szól és nem hozzád?
Mert közvetítő vagy. Aki emlékeimben felidézed az örökkévalót, a fenséges trónuson nyugvó képét.
De imposztoroknak miről beszéljek. Megköszönöm az utazást, és, de csak most, csak a te kedvedért, bűnösnek mondom magam. Pedig vétlen voltam. Vétlen akkor is, amikor megszerettelek.
A lélek mélysége régen nem érdekel. Ami igazán leköt, a gyalázat. Hogy még így, még megtört szárnyakkal is, még mindig csak Téged szeretlek.
