ANYÁK, SZERETŐK, SZÉPEK
Mondhatom, szépen vagyunk. Egy újabb szakítás, igazán diszkrét, határozott.
Azt várod, elérzékenyüljek a naplementétől meg attól a vörös teliholdtól, amely úgy vigyorog a képembe, mint jóllakott disznó a gazdájára, mielőtt leölik?
Nem, Istenemre, nem.
Istenemre, aki szerinted nincs, mert az ilyenek, mint én, Isten nélkül rohadunk meg a földben, Istenemre, nem bánom, hogy így történt.
Nem való vagyok neked.
Nem tudlak elfogadni.
Nem tudom nézni, ahogyan éjjel eltakarod az arcod, hogy szenvedő múltadon és fájdalmas jövődön merengj, nem tudom látni, amint bedugod a füled, hogy az élet zaja ne érje el a lelkedet, nem szeretem az aszketizmusodat, nem szeretem, hogy nem élvezed az ételt, amit eléd tesznek, hogy nem örülsz annak a fonnyadt toboznak, amit a tanulmányi kirándulásról hoztam olyan lelkesedéssel neked, hogy képtelen vagy elereszteni egy mosolyt, mert még azt hinném, boldog vagy.
Hagyjuk a fenébe.
Persze hiányozni fogsz. Hiszen jól tartottál, ahogyan asszonyállatot szokás. Csak a lelkem éhezik. Fényre, szeretetre, szóra.
Hát ebből nem sok maradt.
Vigyázz magadra. Ez az utolsó, amivel elengedtelek.
És hogy ne felejtsd el az asszonyt, aki megszült, felnevelt. Akinek havonta lerovod a tartozásodat, amiért az életét, az életet, amely minden volt, csak nem álom, nem öröm, neked adta. Minden bajjal, minden nyomorúsággal, minden reményteli várakozással, neked, ahogyan én - a gyermeknek.
Akit nem szültem meg, hogy ne legyen miért.
