A TANÍTVÁNY
Csak ülök, magamba roskadva, mint akibe a mennykő csapott, és nem értek semmit.
Egyfolytában az jár az eszemben, túl sokat éltem ahhoz, hogy az értelem bábeli zűrzavarában eligazodjam.
Nem, szó nincs ellentmondásról. Annyi minden történt. Most azonban először, szemtől szembe látom a Sötétség Urát.
Egyszer találkoztam egy emberrel. Jó ember, akinek minden rezdülése megérint. Minden szava a szívemig hatol, ott visszhangzik, betölti lényem végtelenjét, örökre, ma is. Egy nap mesélni kezd arról, hogy mások vagyunk, hogy a puszta látásom fertőz. Nem tartóztatom.
Aztán találkozom egy másikkal. Jó ember ő is. A szavával gyógyít, a látomásai Ezékiel látomásaival vetekszenek. Érzem, hogy vágyódik, követ, bárhova menjek. A lelkembe lát és ismer. Aztán előránt egy huszárkardot és vagdalkozni kezd, és már nem a Gonosz, hanem a másik ember ellen fordul. Elfordul tőlem.
Kik vagytok, ti csodálatos, ti nagyszerű férfiak?
Hősök, kétségtelenül.
Hősök és bolondok.
Van itt valahol egy harmadik ember is. Fiatal lehet, mert álmodozó. Ő ír a Jézus és Péter között lejátszódó jelenetről.
„Monda néki Péter: Az én lábaimat nem mosod meg soha! Felele néki Jézus: Ha meg nem moslak téged, semmi közöd sincs én hozzám.” (J. 13.8)
Én most mindhármójuk előtt letérdelek, és kérem, engedjék, hogy megmossam lábaikat.
És ha mindhárman elfutnak, hiába szeretem őket.
Nincs közük hozzám.
Gyerekek vesznek körül. Fiatalok, akik, mert úgy élnek a szülői házban, mint egykor Éden kertjében velem, értetlenül figyelik, ahogyan gyilkolja egymást Isten teremtményeinek sokasága, hamis királyságokért, hazug milliókért, üres címekért, mulatságba illő trófeákért. Micsoda irtóztató parádé!
