HA TÉVEDÉSBŐL ESTE
Minek szépíteném. Eddig tartott az erőm - ennyi volt.
Hogy kérkedjem, legyek büszke és hiú, azt hazudjam, vagyok valaki?
Na persze! Isten csodája! Meg a nyavalyát! Isten leprája! Rákfenéje!
Hogy hagynál már békén, ha egyszer úgy sem adsz mást, csak ájulásig munkát és éjszakát!
Nem akartam én megszületni. És most sem kérem, hogy itt legyek. Hát hogyne csinálnám, amíg lehet, amíg muszáj, de miért?
És most nem vitázom. Ugyan, hogyan is mernék vitába szállni Veled, amikor összetehetem a két kezem, hogy vannak gyermekeim, vannak társaim, talán még gondol is rám valaki, csak tudnám, ki, talán még szeret is valaki, de én azt nem tudom, én azt nem tudhatom.
Nagyon elég. Nagyon hosszúra nyúlt ez az egész. Már nem volna szabad éreznem semmit. Már csak nevetnem volna szabad, hiszen ennyi fájdalomba csak megtébolyodhat az ember, és én nevetni akarok, semmi mást, csak belenevetni a szemedbe, hogy tudd, nem tudtál megtörni, nem tudtál összetörni, nem csináltál belőlem pojácát, mert én a fény vagyok, ha ezerszer megfojtasz is.
Magam vagyok a fény, a nap, és minden, ami szép!
Még akkor is, ha tévedésből este van.
