ADVENT SZERETTEIMMEL
Vasárnap. Ebéd a gyerekekkel, együtt a család, a remények, a zátonyra futott életek, a nevetés, a bolondozás.
Milyen boldogok, milyen felszabadultak, hogy azt játszhatjuk, még semmi nincs veszve, még minden jól is végződhet.
Gyerekek. Akik elnéznek bennünket, és azt hiszik, ez a két ember még ma is összetartozik.
Nincs bennem lélek, hogy elmondjam, már soha. Igyekszem nem mutatni, hogy fáraszt a jókedv, a tréfák, az emlékszel-arra mosolyok. Hadd örüljenek. Hadd higgyék, nekik is volt gyerekkoruk, ahogyan valóban volt. Csak elmúlt. És most, az első nosztalgia rémületében belekapaszkodnak a szoknyámba, és kérik, legyek még , csak egy kicsit, anyu
Hat óra. Fölkelek az asztaltól, mosogatni kell. Ugyan, hagyd, mondják sietve. És nem is sejtik, hogy vége. Hogy el kell rejtőznöm, hogy félre kell vonulnom, hogy ne bántsak senkit, hogy ne lássák, ahogyan az arcomra kiül, az álom szép volt, de ennyi.
Lassan szedelőzködnek. Elmegy Gábor is. Utoljára még rám néz, kérdőn, lemondón. Már tudja. De hiszen sosem volt titok.
