EGY A SZÁZEZERHEZ
Mondjuk így, hihetetlen.
Nincs két napja, hogy azt írtam, mégis hogyan, ha éjjel-nappal dolgozom, és akkor egyszer csak megbetegszik egy kollégám, és beugrik helyette egy idegen, és, a fenébe is, már megint túlpakoltam magam, az egész leesik, szétgurul a földön, és ott áll előttem a férfi, aki megszólít: "Segíthetek?"
A döbbenetes, hogy még azt sem mondhatom, hogy nem, mert a fél tanári tele van a csetreszeimmel, és ha öten pakolnánk, akkor is beletelne egy kis idő, mire sikerül összeszednünk. Úgy hogy nem mondok semmit, csak megköszönöm, ő meg beszélni kezd, kérdez, hogy mit tanítok, elmeséli, hogy került ide, mit csinál egyébként, meg hogy már régebben észrevett, és nekem mintha leharapták volna a nyelvemet, csak mosolygok, meg bólogatok, meg próbálok könnyed maradni, és közben egyre hülyébben érzem magam.
Na, sikerült. Minden a reklámszatyorban meg a hátizsákban.
Azt kérdezi, nincs-e kedvem elmenni egy előadásra. Jesszusom, de hiszen ki sem vagyok festve. Biztosan úgy nézek ki, mint akit kimostak. Egyáltalán normális?
- Hát persze, csak nem tudom mikor. Hétfőn meg szerdán tanfolyamom van. Az nem jó.
- Ez pénteken van.
- Ja, nem tudom. Azt hiszem sehova nem megyek.
- Akkor megbeszéltük, - mondja.
És egy fikarcnyi kétely sincs benne. Mintha így volna rendjén, mintha előre tudta volna. És én nyitva felejtem a szám, hogyan? Ez volna az, aminek az esélye egy a százezerhez vagy még annyi sem? Mindegy. A koncertre azért elmegyek.
