FÉLELEM NÉLKÜL
Nyilván álmodom. És most hozzatok egy vödör vizet, vagy csípjetek meg, mert az, hogy boldog vagyok, mégis csak képtelenség. Nem, nem árulhatom el. Már így is legalább hárman vagyunk, akik tudjuk, köztük a Jóisten meg én, a többi nem rád tartozik.
Mindenesetre ez azt jelenti, hogy ma ünneplőbe öltöztetem a lelkem, és, ha az égiek is engedik, elfelejtek félni.
Ez sem könnyű, ha meggondolod. Mert csak a gyermek nem fél. Márpedig egész életemben egyfolytában azt papolták, legyek felnőtt, gondolkodjak racionálisan, csakhogy a racionalitásban semmi keresnivalója a boldogság nevű szónak. Az ugyanis a teljességre vonatkozik. Beleértve a testet és a lelket, a maga kiismerhetetlen szeszélyeivel.
Egyszóval utoljára akkor tanultuk a boldogságot, amikor az önkényes úr, a belső zsarnok még beszélni sem tudott. Aztán később, amikor megkezdte áldatlan ténykedését, már csak gyönge félkísérleteket tettünk, hogy felidézzük, milyen a félelem mentes odaadás. Azt is milyen áron! Hogy az értelem nem egyszerűen diadalmaskodott, de még ki is oktatott a végén. Hogy csak a bűntudat maradt. Meg az érzés, hogy pancserek vagyunk.
Hát úgy nézd most ezt az álmomat. Hogy ez nem egyszerűen álom, de talán a legmerészebb. És mert tudom, hogy a szíved mélyén magad is hasonlóra vágysz, mondj el egy imát, és reméld - megadatik.
