KEDD VAN ÉS MÁSODIKA
Akkor holnaptól igazat mondok. Tükörbe nézek, és vállon veregetem magam. A szemem alatt karikák. Sötétek, majdnem feketék. Szeretni lehet. De szépnek látni? A homlokomon kijött egy pattanás. A bőröm sápadt, amolyan igazi keleti bőr. Kicsit pergamen-szerű, ha nem éri nap. A kezem? Az azért szép. A többit felejtsük el.
Reggel. Nincs kedvem felkelni. Nincs kedvem elkezdeni az őrületet. Nincs kedvem ahhoz, hogy megmoccanjak. Ha így maradok, pár nap és vége.
Van az emberben valami zsarnoki. Hogy önmagát sem hagyja megdögleni. És ha egyszer sikerül kizavarni az ágyból, a lábunk bevisz. Még noszogatni sem kell. Kicsit igavonóra emlékeztet.
Ellopok egy percet a végtelenből. Ideülök és írok. Próbálok igazat mondani.
Egy. Mi vagyok? Vagyok, ami vagyok. Az Úr mondá ezt, és én tőle származom.
Kettő. Minek vagyok itt? Mert ide helyeztettem. Lehetnék bárhol, bárki. Most éppen itt vagyok.
Három. Mi közöm hozzád? Hogy itt vagy. Ha én álmodlak, akkor is. Nem kértelek, hogy legyél, de fogtad magad és ideálltál elém, és addig küldözgetted a jeleket a láthatatlan térben, amíg észrevettelek.
Négy. Milyen igazságot akarsz? Hogy kedd van és másodika? Mihez képest? Ahhoz képest, hogy megszülettem, ennek most semmi jelentősége.
Akkor mit? Hogy leszarom ezt az egészet? És nem, nekem csak ez van, minden egyszeri és épp ezért örök, tehát minden mindennel felér? Az is, hogy várok rád? Az is, hogy már megint összetévesztelek? És hogy egyáltalán nem az vagy, akire vártam, és én sem az vagyok, akire vársz, de olyan rohadtul szomorú ez az egész, hogy, tudod, mit? Hagyjuk a fenébe a filózást! Szeress! Én meg majd azt hazudom, hogy mindig szerettelek.
