FÉL HÁROM
Fél három múlt, és csak most ülök le írni. Jól elszaladt az este.
Előbb a színház, aztán az a különös beszélgetés, azzal a lánnyal, aki úgy beszél, mint ha kettőig nem tudna számolni, pedig nem buta. És mégis. Mint ha nem egy világból jönnénk. Mint ha nem egy nyelvet beszélnénk.
Hogy is volt? Kezdődött azzal, hogy akkor most játékszer-e a férfi vagy esetleg mégis ember. Kell-e és milyen megfontolásból a csábítás? Érdemes-e lefeküdni csak úgy, kíváncsiságból bárkivel? Meg hasonlók.
Bevallom, megizzasztott a dolog. És közben az a piszok rossz érzés, hogy bennünket figyelnek. Meg egyébként, is mi köze egy komment-csettnek az én hálószobámhoz?
Mert a bejegyzés az más. Ott, azaz hogy itt, ahogyan azt elmondtam már, akár hazudhatok is, hiszen ez nem konfesszió. Nem valóság-show.
De egy magánbeszélgetés kínos. Mert remélhetőleg a kutya nem nézi végig az eszmecserét. De mi van, ha mégis? Akkor bizony annyi, elástam magam. Az erkölcstelen némber, aki rossz példával jár elől.
Azt a rohadt életbe! Na, ilyen is rég volt! Hogy én legyek a Nő, aki ért a Férfihoz! Már a gondolat is eszement! Szerinted itt virrasztanék én hajnalok hajnalán, ha bármit is értenék? Nem! Ennyire mazochista még én sem vagyok!
Naná, hogy vele lennék. Vagy róla álmodnék. Vagy aludnék. Mély, gyönyörű álmot. Istenről meg Róla. Meg arról, hogy itt fekszik mellettem - most és amikor felébredek.
