ISKÁRIÓTÉS CSÓKJA
Azt hiszem, mégis elkárhozom. Ma például mise helyett írtam. És nem éreztem, hogy mennem kell. Nem éreztem, hogy ott várna rám az Isten, ahol Te nem vagy, és ez már bűn, ez biztosan maga a Gyehenna, de Te itt voltál, meg az a néhány megkezdett gondolat, meg leginkább az, hogy muszáj, egyszerűen muszáj, hogy Veled legyek, gondolatban, szóban, cselekedtben és mulasztásban, a weben vagy a háromdés kivetülésben, az álmaimban vagy az ébredéseimben, mindegy, de muszáj, és azt is muszáj most elmondanom, hogy nagyon, nagyon fontos vagy nekem.
Hát persze, hogy nem tudom, ki vagy. És persze, hogy nem tudom, mi ez egyáltalán. És azt mondom csak, ami az eszembe jut, és azt is csak úgy, mellesleg, egészen emberszerűen és közhelyesen, de azért mégis csak muszáj.
Egyszóval vétkeztem, Uram. De Neked elárulom, ha nem így teszek, most Júdás csókját viselnéd az arcodon. Én pedig készíthetném a kötelet, mint az a kerióti férfi, aki sokak szerint még csak meg sem ölte magát.
