FÉLEK
Félek. Próbálom elodázni a pillanatot, érzem, valami történik, valami pillanatokon belül itt van, nem is valami, hanem az, akiről álmodtam, akitől félnem kellene, de nem tudok tőle félni, és mégis félek, nem tőle, hanem attól az egyetlen szótól, hogy igen, lehetséges, holott mindeddig azt hittem, nem lehet, annyira félek, hogy egész testemben remegek, és szinte örülök, hogy nem ír, nem válaszol, mert, Istenem, hová is lennék, ha kérne, hogyan is mondhatnék mást, mint ami egész lényemet megbabonázva arra készteti, vessek mindennek véget, ne várjak, mire is várnék, hiszen már elvesztem, elégtem, nem vagyok.
Félek. A szobámban szorosra zárom a redőnyöket, nem, én nem teszek semmit, én nem lépek soha, soha többé a fényre, én már éltem, én már meghaltam, én már csak kísérteni járok ide, és mégis elvakít a láng, a tűz, holott egyetlen rést sem hagytam a függönyökön, Istenem, most mi lesz, most ugye meghalok, vagy talán feltámadok és örökké élek, végülis mindegy, csak most, csak ne tudjam, csak ne merjem, csak időben véget érjen, mielőtt olyasmit tennék, ami őrültség, amit nem szabad.
Félek. Leírom egymás után háromszor, háromezerszer, nem, én nem félek, nem félek semmitől, és kész.
A papír betelt.
A félelem?
Ugyan kit érdekel?
