ÜVEGPALOTA
A képet nézem. Hosszan, hiszen nincs miért sietnem. A sátrakat, a háttérben a férfit, ahogyan rád nevet, téged, a hajad, a szemed. Vajon milyen lehet a színe? Vajon miért nem láthatom?
Milyen makacsnak, milyen rendíthetetlennek tűnik minden vonás. Mennyi dac és szomorúság tükröződik a száj ívében és a tekintetben. És a fülkagyló. Egészen szokatlan.
Talán a hangod is más. Talán nem is azt hallod, ami hallható. Talán a szemed is egészen más világokban jár. Talán engem sem ismersz. Talán csak véletlenül érintett meg a szó, zuhanás közben, amikor rövid időre eljöttél hozzám, hogy amíg szárnyad megerősödik mellettem legyél, és már mész is vissza.
A palotába, amely üvegből való.
