MÉLTÓ ÉS IGAZSÁGOS
Akár fel is adhatom. Igazad van, minek. Maradjon minden úgy, ahogyan van, ne is próbálkozzunk. Csak semmi nyilvánvaló bolondság, semmi, ami esetleg kizökkentené ezt az álmos világot a semmiből. Végülis megszoktad már. Végülis jó neked. Végülis így éltél mindig, nélkülem.
Akkor meg miért? Hogy mielőtt ez is csak egy lesz a jegyzettömb lapjai között, egy újabb szégyen, hogy azt hittem, élet és nem csak papír, mielőtt durcásan kitépem ezt az oldalt is, gyere és mondd, és állj elém, és állítsd meg a dühöngő gyermeket, és ismételd utánam hangosan, bátran, ahogyan angyalokhoz illik, hogy a gyermek nem tévedett? Még az is meglehet.
De talán olyan vagy, mint az én Jóistenem. Akihez esténként imádkozom, és aki mostanában arra sem méltat, hogy üdvözöljön, mert szerinte nekem már mindegy, pedig nekem még sosem volt mindegy, soha, még akkor sem, amikor megtett mindent, hogy mindegy legyen.
Végülis jó, legyen. Ha ez minden vágyad, még feladhatom. És elmondhatod majd, Istennel karöltve, mindez mily szép, mily nemes, mert végülis csak önmagamról kell lemondanom. Az meg már ismerős. Abban már van gyakorlatom.
