NEM IS TUDOM - TALÁN
Mielőtt lemegy a nap, talán még írnom kellene. Talán azért, hogy elmondjam, eszembe jutsz, mert mi mást mondhatnék így estefelé? Hogy most például megrémít, hogy talán mégsem látlak, soha, és ilyen szörnyűséget nem jó még leírni sem? Vagy mit tegyek?
Olyan könnyű volt veled. És látod, itt vagyok, és mindkét kezem üres, és mégis szeretném, ha elmosolyodnál, ahogyan egészen ritkán, ünnepek napján a Vőlegény, és most kérlek, ne legyenek, kérlek, ne legyenek többé könnyeid, mert annyi fájdalmat érzek a szavaidban, hogy megfájdul tőle a szívem, és nem tudom, miért, nekem is sírnom kell.
Valahányszor szólsz, úgy érzem, a Jóisten nevet. Bizonyára széles jó kedve van, ha ennyi széppel árasztotta el a földet, amikor odakint még tél van és a hó borítja mind az erdők virágait.
Egyszer az Útról meséltél. Azt mondtad, ott minden köd és homály, és könnyű eltévedni. Akkor én arra gondoltam, nekem éppen elég, ha Téged látlak, onnan már nem lehet messze a Fény.
Most egybeolvad minden. A nevek, Te, a szimbólumok, a képek, minden, amit már csak az emlékezetemben hordozok, és rendben, jó leszek. Pedig most tényleg nem muszáj. Talán csak azért, mert szívből fakad.
Vigyázz magadra mindig. És talán - nem is tudom.
Még maradsz? Vagy mész? Vagy nem szeretsz?
