SZIKRÁZÓ TŰZ
Minden forr, kavarog, az események egyre őrültebben dübörögnek az elme soha nem látott folyosóin, minden kanyarnál megfeszül, ziláltan néz körül a gondolat, mint akit kelepcébe csaltak, holott minden út nyitva áll, mint aki eltévedt, holott a labirintus rég feltárva, sétálópark csupán a ráérő idegennek, a lélek mégis összerezzen, mégis megriad.
Hogyan tovább? És ha mégis tovább, mégis merre és hogyan? Az út-szó egy, ezt tudja jól minden járókelő. És tudja azt is, nincs más, csak amit a szív követ. De mi volna az, amit a szív követni vél? Eszme, képzet, érzület? Vagy mindössze a három ruháiba öltöztetett csalóka vágy? Hajmeresztő hazugságok áradata, mely elrejtené a szemérmes kedves elől a szót – szeret?
Nem, nem érdekel a büszkeség. Nem érdekel, mit mond a száj, a kéz, az ösztönök és a test. Legyen ma minden álom. Fényben szikrázó tűz. Legyen semmi, ha kell, legyen a kétségbeesés, csak ne legyek többé áruló, ne legyek hűtlen, ne mondhasd rólam el, hogy vége, a nap megállt, a csillagok a tengerbe zuhantak, és különben is mindegy.
Mert nem mindegy.
A nap most is ragyog, és én látom, az ott – a csillagok.
