CSAPONGÁSAIM
Bár tudnám, mit, mikor és hogyan! De úgy érzem, semmit nem tudok. És valószínűleg nincs és nem is lehet semmi és senki olyan, mint más. Mert minden szerelem új, és minden férfi az első és az egyetlen, mert nem volt még soha. És mégis. Olyan nehéz!
Félelem és várakozás. Pedig úgy érzem, nem akarok semmit. Az akaratom tökéletesen megszűnt. Csak a remény és a vágy, hogy talán, ki tudja, láthatom. Nem több. És a félelem, hogy mégsem. Hiszen Isten kezében vagyunk.
Nem hinném, hogy a tudatom egyáltalán még működik. Épp csak annyira, hogy várok és remélek. És nem sietek. Ha szerelem, úgysincs idő. Ha nem, teljesen fölösleges.
És nem bánok semmit. Bárhogy is legyen.
Tékozló gyermek. Az vagyunk mid. Nem mérem, nem számolom, mi van, mit adok vagy kapok, mindig úgy érzem, szét kell szórjam magam, mert olyan vagyok, mint a fény, talán kicsit magam is fény vagyok. Ez nem változik. Nem vagyok elég okos.
És mégis. Az én életem, és az ma is. Itt élek, most, ebben a szegletében a végtelennek. És egészen elvesztem, egészen felemészt a pillanat.
És szerepek sincsenek. Mert nem játszom őket. De élem. Amikor anya vagyok, mindenemmel az vagyok. Amikor szerető, az utolsó idegszálam is az. Amikor órán beszélgetek, mindkét másik énem megszűnik. Csak ott vagyok. Csak beszélgetek. És ahogy millió nevem van, millió énem is.
Talán nem is a szerep a legjobb szó. Bár azt azért kifejezi, hogy vannak helyzetek, amikor nem tud életre kelni az én valamely megjelenése, vagy a helyzet miatt (a gyerek beteg, és te boldog szerető kellene legyél a férfi szerint), vagy elmúlt az érzés (már nem érzel vágyat, hogy szerelmes szavakat mondj annak, aki ezt tőled várja), vagy egyszerűen kimerültél, és nem vagy több, mint puszta hús és izom, vagy éppen a lelked szűnt meg működni, és aludnod kell.
Aludnod, vagy feküdnöd csendben, és hagynod, hogy a számtalan élmény ki-be áramoljon a tudat és a tudattalan határán, és közben ellazuljanak az izmok, mert tudják, nem kell kedvében járniuk még annak sem, akit szeretsz.
Valami ilyesmi. Nem megjátszás. Csak akkor válik azzá, ha ostorral kényszerítik ki belőled önnön magad, ami most éppen, ebben a percben, nem tudsz lenni.
Hogy melyikünk bolond, azt nem tudom. Én így szoktam bemutatkozni: "Üdvözlöm, bolond vagyok." És akkor legalább ezt nem vethetik a szememre.
És még az sem kizárt, hogy különc. Számít az? Csak, ha nagyon magadra maradnál. De ne hidd, hogy így lehet. Mert különcök nélkül dög unalmas az élet. És ezt azok is tudják, akik vasvillával üldöznek el téged vagy engem a józan emberek közül.
