HOSSZÚ ÉS SOK
Nagyon szomorú vagyok. Kicsit hosszú volt a nap. És sok.
Tudod, talán mert mindig őszinte voltam, a haragom és az örömöm mindig magával ragadta a környezetemet, és most úgy érzem, saját szenvedélyeimmel teremtettem meg azokat, akiknek éltetője lettem. És nincs erőm erőt adni. Megfulladok a saját gyermekeim szeretetétől.
Majd ők eldöntik, mi jó nekem, mikor, meddig. Én meg fogadjam el azt a szeretetet, ami megfojt. Nem a lányom, a fiaim. Egy teljes nap velük, és keserűséget érzek. Ők pedig elégedetlenek, amiért nem vagyok boldog attól, hogy mindenáron boldognak akarnak látni.
Huszonöt éve vagyok anya. És szeretnék megszökni. Nem örökre, csak néhány órára. Annyira szégyellem. Önző vagyok, azt hiszem. De hagyjuk. Csak el kellett mondanom.
Azzal a furcsasággal kiegészítve, hogy szeretem őket. És mégsem tudok mást választani, mint amit érzek. Eljön a nyolc óra, és én elküldöm őket, mert szeretnék egyedül lenni és írni a semmiről. Gondolhatod, mennyire megbántódnak. Hogy a nyavalyás képzelgések fontosabb számomra a családnál, holott hetente csak egyszer vagyunk együtt, így, reggeltől napnyugtáig. De hazudni most sem tudok. És ha bűn, hát legyen. Még Jézus is elvonulhatott, hogy végiggondolja, mi vár rá. Hogy elcsendesüljön a lélek.
Iszonyú sokat dolgozom. Szükségem van a csendre. Hetente egyszer feltétlenül. És nem is azért, hogy helyesen vagy helytelenül döntsek. Mert nincs helyes és helytelen. Csak helyzetek, ahogyan Inolep nevű barátom mondaná. És egyszerűen teszem, amit teszek.
És megtagadom őket. És mert általam élnek, ezáltal megtagadom önmagam. Hogy hű legyek magamhoz. Hogy hozzájuk hű legyek.
Azt mondod, szeretem őket? Igen, azt hiszem nagyon. És az egész bűn kérdés nem érdekel. Még megbocsátás sem kell. Mert minden úgy igaz, ahogyan van. Legfeljebb néha fáj.
A bűnt azért ma este Istenre bízom. Nem akarok Jónak és Gonosznak tudója lenni. Hiszen csak annyi történt, hogy szeretjük egymást. Ami tulajdonképpen rendjén való.
