TÉL-ELŐ
Nem is volt olyan szörnyű. Csak reggel. Amíg szembenéztem azzal, ami van. Vagy nincs. Ez volt az első óra. Aztán egy ideig a kábulat, és jött a második. Aztán, mire a harmadikhoz értem, már éltem és szeretni tudtam megint. Mert őrült fontos, hogy szeressek. A gyerekeket, akikkel élek, a meséket, amik épp most törnek össze, a szerelmet, amelyben mégis hiszek, meg egyáltalán.
Mire eljött a dél, már újra önmagam. Nem mondom, voltam már boldogabb, de, Istenem, olyan lényeges? Amikor itt vannak és bíznak bennem, és kérik, hogy adjak, a szívem, ha van még és ver, a lelkem, ha álmodni mer és tud, igen, a vérem is, mert azt is adni kell - ez jó.
Megszűnik minden. Mint amikor annyira fáj, hogy elveszíted az öntudatod és az emlékeidet. Ez a megváltás. Nem a bűnök, hanem a fájdalom szűnése. Itt, a földön.
A tegnapi káprázat valóban elbűvölő. Visszazuhanni az én határai közé, nem éppen az, amire vágyunk. De mit várhat az ember egy fecskétől?
Ma már az elmúlás is szép.
Meg az is, hogy a tél csak gondolat.
