KARÁCSONY
Kezdődjék hát a Szeretet Ünnepe!
Még egy perc, Uram, és készen állok. Hogy megterítsem az asztalt, körbekínáljam az életem, hogy ajándékszívként lopjam a szívem a fa alá, hogy szeressek, szeressek, mint még soha.
Nem akarok emlékezni.
Arra, amikor berúgtam, mert apám szomorú volt, és a férfiak könnyei mindig megrendítettek, amikor hárman maradtunk, a két gyerek, meg én, és nem volt senki, aki azt mondta volna, "Boldog Karácsonyt!", és vacsora után szép csöndesen lefeküdtünk, hárman három szobába, és sírtunk, sokáig sírtunk, mind, külön külön, és amikor hideg volt, és elszöktem otthonról, mert minek legyek ott, ha úgyis csak fölösleges, és aztán futottam, futottam a hóban, ahol egyetlen autó sem járt, és megkésve, átfagyva dőltem a kályhának, és ők énekeltek, talán épp a Mennyből az angyalt, és már mindegy volt, hogy fölösleges, mert ott voltam, a tékozló, a fekete bárány, aki elveszett, de estére megkerült, pedig senki nem vette észre.
Még egy perc, Uram, és kezdődhet. A varázslat, a titok, az átváltozás. Hozom a süteményt, és hozzá a szerelmemet. És nem sírok többé. És holnap sem. És, ígérem, soha.
